1. rész

Következő rész minimum 5 hozzászólás után jön (gondolom érthető, feleslegesen nem töröm magam). Jó szórakozást!

Egy újabb teljesen átlagos napra ébresztett a telefonom. Kómásan nyomtam ki Avicii Wake me up című számát játszó kütyümet, és lassan kikecmeregtem az ágyamból. Első utam, mint mindig, a fürdőszobába vezetett. Fogat mostam, kivasaltam a hajam, feldobtam egy szerény, de szép sminket, majd a szekrényemben kezdtem kutakodni. Felkaptam a szokásos munkaruhám, és egy váltó farmert és pólót is bedobtam a táskámba. Ezután megfőztem a reggeli kávémat, jó sok tejhabbal, és még az indulás utolsó pillanataiig kortyolgattam. 8 órakor kiléptem a 4. emeleti lakásból, bezártam mind a 3 zárat rajta (talán kicsit paranoiás vagyok), és elindultam melózni. A lépcsőházban, mint mindig, ma reggel is találkoztam a kettővel alattunk lakó nyugdíjas házaspárral, akik ma is nagyon kedvesen fogadtak. Felszálltam a buszra, és elindultam a Bárány utcai étterem felé. Ahogy beértem, a főnököm, Zoli már nagyon várt, ugyanis ahogy meglátott, felpattant a kis bárszékről, ahol üldögélt és nagy léptekkel indult meg felém.

-Hol voltál? - kérdezte és az órájára mutogatott. Én csak kérdőn néztem rá, majd én is az órámra néztem, ami 8:33-at mutatott.

-3 perc miatt vagy így kiakadva? - tettem fel a kérdést, de már akkor megbántam, mikor kimondtam.

-A munkaidőd fél 9-kor kezdődik! Nem előbb nem később! Nem tűröm, ha késel! - oktatott ki, már szinte üvöltve. Fogalmam sem volt, mitől kapta fel így a vizet, sosem szokott ilyen lenni. 3 perc pedig tényleg nem a világ vége.

-Rendben, megértettem... akkor megyek is - zártam le a vitát, és felkötöttem a sötétbordó kötényt, ami a pincérek felszereléséhez tartozik. Bementem a konyhába egy tálcáért, és elkezdtem a reggeli pár kósza vendég poharát összeszedegetni.

Már csak fél óra volt a munkaidőmből, és már nagyon fáradt voltam. A pincérkedés kemény meló, pláne, ha még az idióta vendégeket is el kell tűrnöd. Épp a pultot törölgettem, mikor két srác lépett be a vendéglőbe. Mind a kettő, meg kell hagyni, nagyon jól nézett ki. Az egyikőjük biztos, hogy félig japán, vagy kínai volt, de a szebbik féle. Sötét haja, szemei, és kreol bőre volt. Fekete póló és bőrdzseki volt rajta, ami szuper jól állt neki. A tekintete üde, vidám és közben sármos volt, ahogy végig fürkészte a helyet üres hely után kutatva. A másik srácnak sötét szőke haja, és hófehér bőre volt. Rajta világos nadrág, laza bakancs és egy Mickey Mouse-os pulcsi volt. Jellegzetes arcvonásai, és gyönyörű férfias karizmai voltak, pont amennyire kell. Ő inkább kisfiúsabb volt, mint a mellette álló haverja, de mégis sokkal jobban tetszett. Ő nem nézett fel, telefonját nyomkodta. Csak néha-néha mosolyodott el, ha valami vicceset látott a képernyőn.

Miután megcsodáltam őket, visszaszálltam a földre, és folytattam a munkám. Két narancslevet, és egy kólát készültem kivinni az egyik asztalhoz, de ahogy felemeltem a tele poharakkal megrakott tálcát, megbotlottam, és az egész egy vendég felsőjén és kicsit a nadrágján is landolt, én pedig orra estem. Nem fájt semmim, csak a szégyentől tudtam volna elsüllyedni. Feltápászkodtam, és egy óriási segítőkész kéz nyúlt felém. Lassan felnéztem "megmentőmre", és az imént érkezett szőke herceget véltem felfedezni. Bizonytalanul megfogtam a kezét, és felálltam. Világos szemébe néztem, egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra köszönet képpen, majd rájöttem, hogy szegényt telibe leöntöttem.

-Úristen, ne haragudj. Hozzak valamit amivel le tudod törölni? - szabadkoztam, de látta az arcomon, hogy fogalmam sincs, mit kéne most tennem.

-Nem kell köszi. Elmegyek a mosdóba - mondta, majd egy laza mosollyal elment mellettem a mosdók felé, én pedig megkönnyebbültem, hogy ennyivel elintézte a dolgot. Feltakarítottam a kiömlött üdítőket, és inkább a konyhában kezdtem intézkedni. Viszont nem bírtam kiverni őt a fejemből, nem hagyhattam ennyiben a dolgot. Beszélni szerettem volna vele, de féltem, csak megint leégetem magam. Így inkább a jól bevált szerepnél maradtam, így nem lehet nagy baj.

-Kértek még valamit? - kérdeztem őket az asztalukhoz lépve, miközben a már elfogyasztott italuk üres poharát tettem a tálcámra.

-Egy bocsánat kérést - nézett fel a telefonjából a szőke, mire a másik halkan nevetett egyet.

-Mondtam már, hogy ne haragudj. Tényleg véletlen volt. Általában nem szok...

-Jó jó nyugi, nem kell magyarázkodnod - vágott a szavamba, mire egy nagy sóhajtást követően alig láthatóan bólogattam, és ismét hálás voltam neki, hogy a szavamba vágott, mielőtt valami hülyeséget mondanék. Egy halvány mosollyal illetett, majd visszanézett a mobilja képernyőjére.

-Egyébként Olivér vagyok. Patocska Olivér - szólalt meg olyan váratlanul mögöttem a szőke gyönyörűségem, miközben a pultnál álldogáltam, hogy összerezzentem.

-Szentesi Victoria. De hívj csak Viccnek - mutatkoztam be és kezet nyújtottam, amiről azt hittem, elég hülye ötlet volt, de ő ezt szerencsére nem így gondolta, mert olyan finoman, mintha csak egy porcelánbaba lennék, megfogta a kezem, és megrázta.

-Még biztosan találkozunk - ez volt a végszó, mert nem tudtam reagálni, sarkon fordult és kiviharzott az ajtón barátjával együtt.

"Még találkozunk." Ettől a mondattól a hideg is kirázott, de csak is jót jelenthetett, hogy még láthatom valaha ezt a tökéletes embert! Sosem mondtam még ilyet, de tényleg tökéletesnek láttam őt. A hiú ábrándokat viszont hamar elhessegettem, mert tudtam, nem szabad ugyan azt a hibát elkövetnem, mint azelőtt.

A szokásosnál is jobban siettem haza, végig Olivéren járt az agyam. Első dolgom volt, miután ledobtam a cipőm és a táskám az előszobába, hogy rákeressek és bejelöljem ismerősnek. Nem telt el 10 perc, és egy új ismerőssel - és egy új üzenettel lettem gazdagabb.