8. fejezet

Meg is jött a 8. rész.:) Nagyon szépen köszönöm a több, mint 900 oldalmegjelenítést, és a pipákat, kommenteket is, nagyon jól esik ha elolvastátok, írtok 1-2 sort.:)
A következő részt hétvégére ígérem, őszinte leszek, így a 9. részhez érve alkotói válságba kerültem.:D Egyenlőre ötletem sincs, hogy hogy fog folytatódni a sztori, de amint megjön az ihlet, megírom. Izgi, fordulatos részeket szeretnék, szóval eddig könnyebben ment, mostmár sokat kell dolgoznom egy részen.:) Orülnék több pipának, kommentnek, feleslegesen nem töröm magam.:))




Dühösen téptem ki az étterem ajtaját és csörtettem a női mosdó felé. Beérve már elhagyta pár könnycsepp a szemem. Magam sem értettem, miért csinálom ezt, vagy miért érzek ilyesmit egy srác miatt, akivel pár hete találkoztam. Ez nem rám vall.

Gyorsan töröltem le krokodil könnyeim, és igazítottam meg a már ennyi nedvességtől is összeragadt szempilláim. Összeszedtem és kihúztam magam, így néztem bele az étterem meglehetősen piszkos egész alakos tükrébe. Egy kétségbeesett, bizonytalan lány pillantott vissza rám, aki még az érzéseit sem tudja irányítani. Szánalmasnak tartottam magam.
Némileg büszkének ható fejjel próbáltam visszatérni az életbe, és kisétáltam a női mosdóból. Észrevétlenül szerettem volna elsuhanni minden jelenlévő közt, és hazamenni. A kijáraton át határozottan vezető lépteim Ya Ou akadályozta meg.
-Te meg hová mész? - ragadta meg a karom, és finoman állított meg az ajtóban. Mögé néztem, és láttam, hogy a többiek már leültek, és eszegetnek valamit, de közben kérdő tekintettel néznek felénk.
-Én... ne haragudj, mennem kell - mondtam, és éreztem, hogy ha nem fogom vissza magam, akkor abban a pillanatban feltör bennem a sírás.
-Történt valami?
-Nem, semmi... tényleg mennem kell - győzködtem és kihúztam a karom a fogásából.
-Olivér, igaz? - nagyon meglepődtem. Vagy a fejembe lát, vagy csak szimplán kiszámítható vagyok.
-Te... te honnan...
-A vak is észrevenné Vic... láttam, hogy néztél rá, mikor az a lány megpuszilta - hozta fel az imént történteket, és lehajtottam a fejem. -Beszélsz róla? - kérdezte, és államhoz érve finoman felemelte a fejem.
-Majd igen. De tényleg megyek - mondtam, és léptem volna ki az ajtón, amikor Olivér is odajött hozzánk, és úgy fogott vissza, mint előbb a barátja.
-Hová mész?
-Had menjek már ha szeretnék! - törtem ki. Kitéptem a karom Olivér kezei közül, és ott hagytam őket.
Már szinte futva tettem meg az utat a metró aluljáróig, ahol már nem bírtam tovább, és zokogásban törtem ki. Az emberek bámultak, és összesúgtak a látványomon. Nem érdekeltek, bár egy-két embert szívesen belöktem volna most a metró alá. Egy aranyos néni odajött, és nem szólt semmit, csak mosolygott, és zsebkendőt nyújtott felém. Mosolyt erőltetve magamra fogadtam el, és köszöntem meg neki a kedvességét. Ritkán találkozom ilyen emberekkel. Jó érzéssel töltött el, amitől alább hagyott a zokogásom. Felszálltam a metróra, és bedugtam a fülhallgatómat. Elmerültem a zenében, ami teljesen megnyugtatott.

Lassan sétáltam a Corvin sétányon az x-faktorosok épülete felé. Pár arra kószáló rajongó még odajött, kértek aláírást, és sok sikert kívántak az élő showhoz. Nagyon aranyosak voltak, próbáltam őszinte mosolyt erőltetni az arcomra előttük.
Esni kezdett az eső, és én még nagyon távol voltam a megfelelő lépcsőháztól. Imádtam esőben sétálni, ezért csak bezipzároztam a táskám, hogy legalább az, és a benne lévő értékeim ne ázzanak. Ugyan olyan tempóban sétáltam tovább, mint eddig. Lassan, de megfontoltan tettem egymás elé vizes lábaim, és akaratlanul is potyogni kezdtek a könnyeim ismét. Az esővíz és a szememből kicsorduló sós folyadék összefolyt, akárcsak a gondolatok a fejemben. Az elő showra, a próbákra, és a dalomra kellett volna koncentrálnom, ehelyett arra próbáltam rájönni, mi ez az egész összevisszaság bennem. Miért nem tudom megnevezni, amit érzek, miért nem tudok elszakadni Olivértől? Miért esett úgy annak a képnek a látványa? Miért zavart a szőke lány viselkedése a belvárosban? Azelőtt nem voltam ilyen. Mindig tudtam mit és kit akartam. Voltak céljaim, ambiciózus voltam, és magabiztos. Most, ha benne is vagyok az x-faktorban, egy csődtömegnek érzem magam.
Ekkorra már bőrig áztam. Vizes hajam arcomra és vállamra tapadt, ruháimról pedig csöpögött a víz. Már halványan láttam magam előtt a 20. számú épületet, ahol laktam. A könnyeimtől és az egyre jobban zuhogó esőtől szinte semmit sem láttam. Ahogy közelebb értem az ajtóhoz, egy alakot véltem felfedezni a falnak dőlve, keresztbe tett lábakkal. Az illető meglátott, és lassan kezdett felém sétálni az esőben. Mire elém ért, már ő is tiszta víz volt.
Ő volt az. Mindig tökéletesen beállított haja most lelapult és homlokát takarták el vizes tincsei. A hűvös idő ellenére is csak egy pólót viselő fiú testére rátapadt a ruhadarab, és kirajzolódott gyönyörű felsőteste. Elmémet babonázó illatát még az eső sem mosta el. Világos szemei az enyémet fürkészték. Lassan emelte fel a kezét, és simított el egy tincset az arcomból.
Egy kövér könnycsepp buggyant ki a szememből. Reméltem, hogy nem veszi észre, hisz ezer meg ezer vízcsepp borította arcomat. Természetesen észrevette. Ujjával finomat ért az arcomhoz, és törölte le a könnycseppet. Ez inkább csak egy jelképes "Ne sírj" mozdulat volt, hiszen a letörölt cseppeket pillanatokon belül kétszer annyi esőcsepp pótolta.
Lassan kezdett közeledni, arcomat pedig a kezei közé vette. A szívverésem egy pillanat alatt váltott hihetetlen gyors üteműre. Minden porcikám remegett. Akkor és ott kizártam mindent, semmi sem létezett, csak ő meg én. Nem voltak rossz, se jó emlékek. Nem volt show, barátok, rajongók, vagy zuhogó eső. Csak mi ketten. Hűvős leheletét már az államon éreztem. Alig pár centire, vagy milliméterre lehettek az ajkaink. Nem mertem mozdulni. Vártam, hogy mit tesz.
Még mindig volt köztünk valamennyi tér, és nem tudtam meddig bírom még az időhúzást. Összekulcsolta ujjainkat, ezzel még közelebb húzva magához. Éppen hogy egymáshoz értek ajkaink, de nem csókolt meg. Idegtépő pillanatok voltak ezek, amik szinte már óráknak tűntek.
Ajtócsapódás hallatszott, mire mindketten összerezzentünk, és eltávolodtunk egymástól pár centit. Férfias nézését vetette rám, majd megpördült, és óriás léptekkel haladt a lépcsőházba, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.