9. fejezet

Íme, a 9. fejezet, amit már most meg is hoztam, hála a srácoknak, ugyanis nagyon fel vagyok pörögve!:D Nemrég értem haza a fóti Auchan-os koncertől, hát gyerekek, valami fantasztikus volt!<3 Beszélgettem velük, kép, 1 sor, minden...:)
Jó szórakozást, örültem nagyon a komiknak, és több, mint 1100 oldalmegjelenítésnek! Wow, eszméletlen jó érzés!:) Még több komit és pipát várok szeretettel jó szórakozást:)



Másnap szerencsére csak 10-re kellett próbára mennem, szóval 8 órakor viszonylag kellemesen és könnyen ébredeztem. Reméltem, hogy a tegnap délután történteket csak álmodtam, ám ez a reménykedésem szertefoszlott, mikor kijjebb hajolva megpillantottam az erkélyen száradó vizes ruháimat.

Főztem magamnak egy kávét, amit fahéjjal és mézzel is ízesítettem. Reggeli gyanánt zabkását készítettem, amibe gyümölcsöt aprítottam, aminek tetejére szintén fahéjat szórtam. Reggelimmel a kezemben ültem le az asztalhoz, majd telefonomon a mai időjárásnak néztem utána. Több, mint 15 fokot írt napközben, szóval egy laza, de csinos őszi szettet dobtam magamra.

A Lurdy házba érve Fat Phoneix Tomival futottam össze, akivel kellemesen el is beszélgettünk a múltkori buliról, és még sok minden másról. Bírtam ezt a srácot, sok mindenről elbeszélgettünk, komoly és kevésbé komoly dolgokról is. A buliban is tök jó fej volt, végre egy srác, aki jól néz ki, normális, és nem mozdul rád rögtön, ha iszik két kortyot.

10 percet beszélhettünk, mikor el kellett indulnom, mert kezdődött a próbám, és nem akartam megint bajba kerülni. Épp a próbaterem kilincséhez nyúltam, mikor valaki kezemnél fogva arrébb rántott a folyosó sarkába, a számat pedig egy halk sikoly hagyta el.

-Nyugi már, csak én vagyok - szólalt meg Ya Ou, én pedig a szívemhez kaptam a kezem az ilyettségtől.

-Ya Ou, most nem érek rá, kezdődik a próbám, és Gabi állati pipa lesz, ha megint elkések!

-Csak ezt akartam átadni - nyomott a kezembe egy kis cetlit.

-Oké, de tényleg mennem kell - köszöntem el tőle, és sietősen mentem vissza a próbatermem felé, miközben a cetlire firkantott rövidke üzenetet olvasgattam: "Találkozzunk próba után a kijáratnál. Olivér"
Kicsit furcsáltam ezt a Ya Ou-val üzengetős dolgot, mintha nem létezne telefon és sms, de végülis a lényeg ugyan az volt: találkozni akar velem.

A próbám végén szélsebesen kaptam magamra a kabátom, és siettem a kijárat felé, ahol már óramű pontossággal várt rám a cetli feladója. Köszönés nélkül fogta meg a kezem, és kezdett húzni maga után Sziki kocsija felé. Kinyitotta nekem az anyós ülés ajtaját, én pedig kicsit nyugtalanul, de beszálltam az autóba. Gyorsan pattant be, és indította a motort, majd erős gázt adva, a kocsi kerekei által keletkezett hangos nyikorgással hagytuk el az épületet.
-Van neked egyáltalán jogosítványod? - kérdeztem meg még utunk elején a sofőrömet kicsit idegesen, de csak egy vállvonást kaptam válaszként. -Remek - zártam le a dolgot, és habár jobban érdekelt, hogy vajon hová tartunk, azért nem jött volna jól, ha most elkapják gyorshajtásért, pláne jogsi nélkül.

Alig 15 perc kocsikázás után megérkeztünk egy kissé elhagyatott helyre, ahol régi panel épületek álltak. Nehéz volt eldönteni, hogy laknak-e még itt egyáltalán emberek, de mikor 2 idős néni totyogott el a kis udvarok felől, választ kaptam a bennem lappangó kérdésekre.
Olivér megint csak kézen ragadott, és most kicsit lassabb tempóban vezetett a házak között, és még mindig nem szólt egy szót sem. Nem akartam elrontani a tervét, és a pillanatot, szóval rábíztam magam, és hagytam, hogy vezessen., miközben mélyen magamban rettentően élveztem, hogy együtt vagyunk.
Olivér egyszer csak megtorpant egy pad mellett, és mutatta, hogy üljünk le. Lassan ültem le, és néztem körül. A két ház között végig egy kitaposott kis földút vezetett, mentén pár ülőhellyel, és a házak alapjának szélén volt csak vékonyka betonréteg járda gyanánt. A házak közül az út végén egy szökőkutat pillantottam meg, ami végül kiderült, egy parkhoz tartozott. Csendes volt, nyugodt és egy kicsit meghitt. Nem sok ember járt erre, csak néha sétált el tőlünk pár méterre pár itt lakó, de mind idős volt már. Legtöbben kutyát sétáltattak, vagy a párjukkal kézenfogva beszélgettek halkan. Szerettem az idős házaspárokat. Olyan békések, kedvesek. Ha valakik, ők tudják, mi az élet, és a szerelem.
Elmélkedésem Olivér érintése zavarta meg. Lassan kezdte cirógatni a kézfejem, ugyanis a kezem azóta sem engedte el. Lassan ránéztem, mire ő is felnézett rám.
-Hallottam egy részt a próbádból - szólalt meg hirtelen. -Nagyon durván jó vagy - tette hozzá, én pedig belevörösödtem bókjába.
-Köszönöm. Ti sem vagytok olyan rosszak - kacsintottam rá, mire halkan felnevetett, és én is elmosolyodtam. Hihetetlen érzés volt ott ülni vele, egy helyen, amit még túlságosan romantikusnak sem neveznék, de vele, úgy éreztem, bárhol jó lenne.
Ismét önfeledt beszélgetésbe kezdtünk, és a családjáról is mesélt. Elmesélte, hogy szegény körülmények között nőtt fel, és Angliában dolgozott szakácsként. A zenéről is faggattam, ami gyerek kora óta az élete része, és mindig is az volt az álma, hogy elérjen valamit a zene terén. Elmondta, hogy már többször jelentkezett az x-faktorba, de az élő show előtt eddig mindig kiesett. 10 perc könyörgés után rákereshettem, és együtt megnéztük a régi faktoros fellépéseit, amin akaratlanul is mosolyognom kellett, mire ő sértődöttséget színlelt, de természetesen ő is nevetett.
-Nem hiszem el, hogy senki nem tudta mondani, hogy ne azt a gatyát vegyem fel! - fogta a fejét, és én nem bírtam ki egy nagy nevetés nélkül a helyzetet, mert meg kell hagyni tényleg nem öltözködött valami divatosan. Bezzeg most... nem láttam még embert ekkora változáson átmenni, mindössze 1-2 év alatt. Miből lesz a cserebogár? Egy szerencsét próbáló kisfiúból egy tökéletes, érett férfi lett, ami nem csak a külsőjén, de az életszemléletén is meglátszik. A hangjáról pedig már ne is beszéljünk!

-Már ennyi az idő? - kiáltottam fel, amikor elővettem a telefonomat, és már délután fél 6-ot mutatott. Közben be is sötétedett, amit egyikünk sem észlelt, úgy belefeledkeztünk egymásba. Legalábbis az biztos, hogy engem csak a csodálása kötött le több, mint 4 órán keresztül.
-Menjünk?
-Nem azért mondtam... csak meglepődtem. Olyan gyorsan telik az idő. - vágtam elégedetlen grimaszt az arcomra.
-Ha jól érzi magát az ember - egészített ki, majd rám mosolygott, én pedig vissza, de biztos vagyok benne, hogy pirosabb voltam, mint egy paradicsom.
Hűvösebb lett az idő, engem pedig kellemetlen érzéssel töltött el, ahogyan a hideg szellő átjárta a testemet. Olivér rögtön intézkedett, és a hátamra terítette isteni illatát sugárzó kabátját, amit halkan megköszöntem, és észrevétlenül közelebb húzódtam hozzá.
-Talán tényleg mennünk kéne - állt fel hirtelen. Én is felálltam, de előtte megigazítottam magamon a kabátját, hogy ne essen le a földre. Ahogy álltam fel, a mozdulat és igazgatás közben megszédültem és megbotlottam - nem is én lettem volna -, de a mellettem álldogáló szőkeség nem hagyta, hogy elessek, és karomnál fogva tartott meg. Megköszönve segítségét, néztem fel, és olyan közel voltunk egymáshoz, mint a múltkori esetnél. Elképzelhetetlen deja vu érzésem támadt, de nem mertem kitérni előle. Pulzusom megugrott, és ismét csak álltam előtte, mintha tehetetlen lennék, és vártam. Vártam, hogy vajon most mit fog tenni.
Kezeivel végig simított az arcomon, és egyszer az ajkaimra, majd szemeimbe nézett. Pár millimétert kezdett közeledni, de ekkor egy zseblámpa éles fénye vakított el mindkettőnket.